Jókai Anna, Kossuth Nagydíjas írónő védnökségével

 

A Muzsikál az Erdő Alapítvány irodalmi pályázatot hirdet a Muzsikál az erdő”2017 évi rendezvénysorozatának alkalmából.

Várjuk minden olyan magyarországi vagy határon túl élő magyar alkotó pályázatát, akinek alkotásai összhangban állnak a rendezvénysorozat szellemiségével.

A „Muzsikál az erdő” alapgondolata a természeti környezettel való harmonikus együttélés megvalósíthatóságának, s ezen harmónia fenntarthatóságának hitéből táplálkozik.

„Hosszú távon fenntartható, boldog emberi lét csak a természettel harmóniában képzelhető el. Hitünk szerint ez csak úgy valósulhat meg, ha életünk négy legfontosabb dimenzióját – társadalom, gazdaság, környezet, művészetek – összehangoljuk, harmonizáljuk.”

A „Muzsikál az erdő” rendezvénysorozat fő céljai: a klasszikus zene, az irodalom, a kultúra támogatása, az egészséges életmód népszerűsítése, a helyi természeti és kulturális értékek, az erdő védelme, a környezettudatos életmód népszerűsítése, a fenntarthatóságra nevelés, a helyi közösségek építése a művészet, az erdő és a zene erejével. A kilencnapos rendezvénysorozat minden nap más-más település köré szerveződik, ahol a céloknak megfelelő programok kapcsolódnak egymáshoz. Szeretnénk, ha az ide látogatók új impulzusokat meríthetnének természeti környezetünk és kultúránk megismeréséhez.

Két életkori kategóriában lehet pályázni:

1.      felnőttek:

Olyan irodalmi alkotásokat várunk, amelyekben megjelenik az erdő és a zene kapcsolata. Az irodalmi alkotások műneme és műfaja szabadon választható. Terjedelmi korlát lírai mű esetén 2 oldal, epika esetén 10, dráma esetén 50 oldal 12-es betűmérettel, másfeles sorközzel.

2.      gyermekek: 8 -18 éves korig.

A gyermekektől meséket várunk max. 3 oldal terjedelemben. A témát a „Muzsikál az erdő” szellemiségéből merítsenek.

 

Egy pályázó egy pályaművel jelentkezhet. Az alkotásokat e-mailben, csatolt file-ként world dokumentum formájában kérjük beküldeni. e-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it..

A file név tartalmazza a szerző nevét és a mű címét pl.: Kiss János „Zene” című műve esetében: kissjanos.zene. Minden alkotó köteles mellékelni egy címjegyzéket, ami tartalmazza az alkotó nevét, címét, e-mail postafiókját, telefonos elérhetőségét.

A nevezési díjmentes.

 

A művek beküldési határideje: 2017. június 1.

 

A pályaműveket szakmai zsűri bírálja el.

A zsűri elnöke: Győrffy Ákos

A zsűri tagjai: Alföldyné Dobozi Eszter, Vasvári Csaba, Matúz Viktória

 

Díjazás: wellnes hétvégék, értékes tárgyjutalmak.

Az első három helyezett mű előadásra kerül a „Muzsikál az erdő” – Mátrai Művészeti Napok rendezvényén, valamint megjelenik az Erdészeti lapok és a Mi erdőnk című folyóiratok honlapján, illetve a www.litera.hu irodalmi portálon.

Az arra érdemes alkotások elhangoznak a „Muzsikál az erdő” - Mátrai Művészeti Napok, illetve a „Muzsikál az erdő” az ország egyéb régióiban szervezett rendezvényein, valamint közzétesszük azokat honlapunkon.

Az eredményeket közzétesszük honlapunkon, várhatóan 2017. június 30-án.

www.muzsikalazerdo.hu-n.

 

Információ:    Vasvári Csaba, Matúz Viktória

 This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Pályázati lap letöltése

 

„Muzsikál az erdő” 2016-os Irodalmi Pályázatának díjazottjai

Eredményhirdetés 2016. július 9-én 15.00-tól Galyatetőn

 

A zsűri tagjai:

Győrffy Ákos, költő, a zsúri elnöke

Vasvári Csaba, színművész

Matúz Viktória, a Muzsikál az Erdő Alapítvány titkára

 

Felnőtt vers kategória

I.                   Botos Ferenc

                               ŐSZI  SZONÁTA

                                   /haikuk/
                                       -

                               hulló vízcseppek

                          kottáznak tiszta hangzást

                                 hajnali erdőn
  

                                 lombok zenéje

                             egyszólamú a széllel

                               a többi már csend

                                már őszi szegfű

                            virít a réten: szólj hát

                                 tücsökrekviem

   

                                ködből, levélből

                               elevenedő sóhaj

                                késő őszi szél

 

II.               Székely Éva   SESTINA EGY TAVASZI KIRÁNDULÁSRÓL

 

I

A hegy lábánál baktatva hallgatom

miképpen kongatja a sziklákat a patak.

A fülembe dúdoló szél

pánsíp szólót muzsikál.

Kezemre lágy fényt szitál a hajnali erdő,

bakancsomra békatalpat rajzol a sár.

 

II

Lábam alatt az avarral kavart sár

csendes zizegését hallgatom.

Fejem fölött templom az erdő;

karcsú bükk oszlopai alatt tőzike-patak

az oltár terítő. Madárkórus misét muzsikál,

hegyek ormán orgonál a szél.

 

 

III

Kakasmandikókat táncoltat a szél.

A tisztáson szikkad a vakond-túrta sár,

vidám vadméh raj muzsikál,

egy fekete harkály ebédre dobol. Hallgatom

szikrázó kövein mint citerázik a patak.

Cinke, pinty s rigó dalától hangos az erdő.

 

IV

Rémült hangyabrigád szalad dülöngő fű-erdő

alatt. Hajamból kalangyát rak a szél.

Villámok fénye alatt némán oson a patak,

nadrágomra tapad a bokámig bugyogó sár,

vállamon sírnak az ágak s én hallgatom

fejemen egy útilapu zongora mint muzsikál.

 

V

A háborgó felhőhad visszavonulót muzsikál.

Arcomba fúrja magát a serdülő fenyő-erdő,

ölelő karjai közt lomhán haladok s hallgatom

ahogy a fülemben zakatol a vér. Sziesztázik a szél,

vastag tűlevélszőnyeg alá merült a sár,

s kámforrá vált a patak.

 

VI

A gerincen járok, testem verejték patak,

ruhám szárítgatja a lankadó nap. Tilinkón muzsikál

valahol egy parányi ember, lábamon pikkelyezik a sár.

Bokámat verdesi a boróka erdő,

óriás hátamon hegedül a szél,

törpe templomok harangját hallgatom.

 

 

 

VII

Talpam alatt csúszkál a sár, éhes kisbaglyok panaszát hallgatom.

Nyúlánk nyír ágain muzsikál altatótdalt a bágyadt esti szél,

visszhangozza a patak, hallgatja a völgyre boruló csillag erdő.

 

 

 

III.           Sánduly Lajos                                      

          Erdő felett felhő neszez

                                   Rügyre fakad az erdő.

                                  

                                     Mély lélegzetet vesz.

 

                                       Felette ernyőt bont kéken az ég.

                                       Ölében fehér kis felhő neszez.

 

                                       A felhőt felissza a lég.

                                       Ó,az erdő is mennybe száll.

                                       Nincs se múlt,jelen,se jövő.

                                       Csak erdő,csak felhő,csak ég.

 

                                       Vagyunk:a zöld,fehér,a kék.

                                        Meg én. És a minden. S az ég.

 

 

Felnőtt próza/mese kategória

I.                    Szávai Attila   Zsófi és az évgyűrű

 

 

 

Az erdőszéli tisztáson embercsoport gyülekezik. Némelyek a tűzrakóhely körül sürgölődnek, míg mások a sebtében felállított kempingasztalok fölött szorgoskodnak. Zacskós szeletelt kenyerek vigyorognak, alufólia csillan. Lábasban nyers, előre felkockázott hús, műanyagtálcán fűszeres üvegtégelyek koccannak egymáshoz. Az egyik, kisebb kempingasztal távolabb lett felállítva a többitől, Zsófi asztala. Egyelőre, mint egy különös állat, ami megállt és figyel, a kisasztal úgy áll az illatos, hűvös erdőszéli pihenőhelyen. Zsófi, ahogy a többiek, a felnőttek, maga is előkészíti edényeit, játékevőeszközeit, hogy ő is ebédet főzzön. Éppen játékedényekkel megrakott szatyrát cipeli az asztalkához. Félig a földön húzza, olykor felemeli, de visszaejti, egyszerűbb húzni, mint emelni. A szatyor a gyermek derekáig ér. Szülei nem segítenek neki, mert apja egyik elmélete, hogy minden sikerért keményen meg kell dolgozni.

Zsófiban az apjában működő, kissé eltúlzott sikerorientált mérnöki törekvés mindig gyanús volt, érthetetlen. Gyermeki lelke sose tudta igazán elfogadni, hogy apja esténként szinte sosincs otthon, mert bent kell maradnia a tervezőirodában. Hogy esténként nincsenek szelíden elaltató apai szavak, pedig mekkora szüksége lenne azokra. Csak a telefonból szűrődő, kissé eltorzult aparobot-hang van, mikor anyja átadja a telefont a már ágyban fekvő, betakart kislánynak. Minek tehát az a sok munka, ha nincs közös együttlét, érlelődik folyamatosan Zsófiban a kérdés.

A felnőttek közben egy kiadós bográcsozás kellékeit pakolják az autókból. Egyikük - szintén harmincas mérnök - az autójához lép, majd a drága, márkás járműben bekapcsolja a rádiót, feltekeri a hangerőt. Kinyit minden ajtót, hogy a kereskedelmi rádió adásának hangja a lehető legtöbb helyen áradhasson ki az utastérből. A madarak távolabb repülnek az embercsoporttól. Mélyen beszivárog az erdőbe a dübörgő basszus lüktetése és a tűzrakóhelyen éledő tűz lenge füstje; az őzek felemelik fejüket, neszelnek, majd távolabbi területek felé indulnak. Időnként harsány, ordenáré nevetés fűszerezi a mesterséges zajt, a csapat egyik tagja vicceket mesél. A hangos popsláger sablonos, érzelemmentes refrénjét többen együtt éneklik a főzéshez készülődő emberek közül. Néhányan már enyhén ittasak. Zsófi nem szereti a bugyuta zenéket. Apja közeledik vidám léptekkel - sikeres mérnök, aki kiszabadult végre az iroda zártságából -, odalép hozzá, kezében borospohárral (abban száraz rozé fröccs), megsimogatja Zsófi fejét. A hangos zene miatt kissé hangosabban, tagoltabban mondja a kislánynak: ugye milyen jó itt a természetben?! Zsófi nem válaszol. Azt a nőt nézi, aki egy fakanállal kezdi ütni a ritmust az egyik műanyagedényen. Átlagban minden ötödik ütés stimmel a rádióból szóló ritmusra. Közben dinsztelődő hagyma illata kel útra, hogy elvegyüljön az erdő illataival. Mint bűnös gondolat egy szent helyen. 

Zsófi valami különös hangot hall az erdőből. Hívja ez a hang, nagyon erős vonzódást érez iránta. Átszüremlik ez a hang az embercsoport zajongásán. A kislányon egyre inkább eluralkodik a vágy, hogy elinduljon a hang irányába. Közben attól tart, hogy szülei haragudni fognak, ha egyedül megy be az erdőbe. A felnőttek nem igazán figyelnek rá, magukkal és a készülődő étellel vannak elfoglalva. Tesz egy lépést az erdő felé. A hívó hang felerősödik. Mintha nagyon messziről érkezne felé ez a meseszép hang. Valami nem evilági csodahangszeren játszik valami varázskéz. Nagyon nehezen tud csak ellenállni. Tétova mozdulattal tesz egy újabb fél lépést, közben hátrasandít, látja-e valaki a társaságból. Senki nem foglalkozik vele.  Ezen felbátorodva belép az erdőbe és szaladni kezd. Sose érezte magát ilyen szabadnak.

Fut a kicsi Zsófi, amennyire csak bírják a lábai. Hatalmas tölgyfák közt szalad, a laza lombozaton, mint különös reflektorok, fénypászmák világítják meg a zöldellő, illatos aljnövényzetet. Mikor már egészen elhalkul mögötte az emberi zaj, lelassít. Sétába vált, majd megáll. Zihálása is lassul, légzése beáll normális ritmusba. Néhány percig nem gondol semmire. Csak áll behunyt szemmel és érzi az erdőt, figyeli, mint eddig még soha semmi mást. Minden érzékszervével. Nagyot sóhajt a kislány, majd felkacag. Háttal nekidől egy közeli fának, ujjbegyeivel kitapogatja a tenyere közelében húzódó kéregárkokat: langyos-kedves ráncok az öreg fatesten. Majd megfordul és megöleli az öreg tölgyet, a gyerekkéz szorosan belemarkol a kéreg mély barázdáiba. Nagy lélegzetet vesz, a tüdejéből kiáramló levegőnek kissé faillata van. Gyermeki lelkével érzi a fában odabent rajzolódó - egy különös ritmusra újra és újra születő - évgyűrűket: az erejüket, az alázatukat, mint egy folyamatosan szétáramló muzsika hangjait, ahogy most is indul épp egy. Nem tudja megfogalmazni, de tisztán érzi. Ahogy éppen most születik egy újabb évgyűrű, egy újabb ritmus, mely valójában onnan ered, ahol a csillagok születnek. Ugyanazon műhelyből, ugyanazon karmester mozdulatára, ugyanazon közönség őszinte örömére, csodálatára és szeretetére. Zsófi ezt az örömöt, csodálatot és szeretetet érzi most behunyt szemmel. Észre sem veszi, hogy karjára hangyák másztak. Ahogy azt sem, hogy szülei már egy órája kétségbeesetten hívják, keresik.

 

 

II.                   Szabó Tamara   A zenélő rózsabokor

 

A legtöbb gyermek imád a nagyszüleinél nyaralni, és azt hiszem, ez Matyival sincs másképp. Matyi kilenc éves és nagyon eleven, szeret futkározni, focizni, fogócskázni, tehát minden olyan elfoglaltságot, melyet az ilyen korú fiúcskák nagy kedvvel űznek. Matyi általában az iskolában szokott focizni, ugyanis nincs udvaruk: szüleivel és húgával, Dórival egy nagyvárosi társasház legfelső emeletén laknak egy kis lakásban. Gondolhatják, mennyire örült a két lurkó, amikor megtudták, két hétig Nagymamáéknál nyaralhatnak vidéken! Ennél szebb ajándékot el sem tudtak volna képzelni: naphosszat a hatalmas bükkfák árnyékában heverészni, beszívni a friss levegőt, és madárcsicsergést hallgatni ebéd közben…

A vakáció első hetében indultak. Anya egy jókora adag naptejet nyomott a két gyerek orrocskájára, kalapot nyomott a fejükbe, és kicsit rendbe szedte a kézzel-lábbal a fésű ellen hadakozó Matyi haját, mondván: „Mit szól Nagymama, ha ilyen kócosan lát?”

Az út kellemesen telt, bár elég hosszan ücsörögtek Apa piros autójában. Matyi el-elbóbiskolt, s egy ilyen alkalommal, mikor kinyitotta a szemét, már a Nagypapa háza előtt álltak. A ház pont olyan volt, mint ahogy a gyerekek emlékeiben élt: a hófehér ház zöld zsalui fényesen csillogtak, s a verandát szebbnél szebb vörös, és rózsaszín muskátlik díszítették. A hatalmas fák alatt a puha pázsiton békésen elnyúlt Morzsa, a kutya, s a házhoz tartozó kert már a közeli sűrű erdő határát súrolta.

Az első nap kellemesen telt. Játszottak az udvaron, s Nagypapa, aki rajongott a madarakért, különféle madárhangokkal csalogatta kedvenceit a kertbe. Délután Nagymama Dórival pitét sütött, s addig Matyi kiszorult az udvarra.

-          Nagypapa! – kérlelte Matyi csillogó szemekkel – Had menjek kirándulni az erdőbe! Olyan keveset látom a szép fákat!

Nagypapa, miután jobbnak látta teljesíteni unokája kívánságát, felszerelte Matyit kedvenc madárfigyelő látcsövével, és útnak eresztette. Egy kikötés volt: még délután hazaér, és csak az ösvényen haladhat, nem csatangol el a bozótban. Matyi lelkesen és engedelmesen bólogatott, majd nagy kedvvel nekivágott az útnak: elhagyta a deszkákból ácsolt kertkaput, elhaladt az Öreg Tölgy mellett, s máris a borostyánnal szegélyezett erdei úton találta magát. Átugrott minden akadályt, a pompás virágokat megcsodálta, s mikor elfáradt, letelepedett egy öreg égerfa tövében. Éppen az úton gyűjtött vadalmát eszegette, mikor egy lágy, kellemes hangra lett figyelmes. A hang az erdő mélyéről jöhetett. Matyin eluralkodott a kíváncsiság, s Nagypapa tanácsát elfeledve felkászálódott, és a hang irányában indult. Lekanyarodott a keskeny kis útról, s téglavörös köveken lépkedve bevetette magát a rengetegbe. A hang pedig egyre élesedett: csodálatos zeneszó volt, mely szinte megbabonázta a fiúcskát. Amikor Matyi beljebb ért, és a hang már közvetlen közelről szólt, megállt egy rózsabokor mellett, sötét szemeivel a mohával borított fatörzseket pásztázta. Ám hiába nézte, hiába fülelt, a hang forrásának nem a fák bizonyultak. Matyi néhányat lépett előre, majd fejét odakapta a vadrózsabokorhoz: a zene a hatalmas bozót belsejéből jött.

„Vajon mi lehet ez?- morfondírozott a fiú – Talán manók?”- kérdezte magától, majd négykézlábra ereszkedett, s egy vastag, földön heverő ággal kíváncsian utat tört magának a rózsák között. Egyre beljebb került a bokorban, mikor egyszer csak felkiáltott meglepetésében, és tátva maradt a szája: a bokros rész hirtelen véget ért, és egy vadrózsákkal körülvett tisztáson találta magát, s az apró tisztás közepén egy hosszú, ezüstszőke hajú tündér csücsült halvány, rózsaszín ruhácskában. A kezében egy pánsípot szorongatott, és fújta-fújta, olyan csodálatosan, hogy olyat emberi fül még nem hallott. Még Matyi érkezésére sem hagyta abba a földöntúli muzsikát. Érdeklődve nézte a fiúcskát, aki felocsúdva az ámulatból így szólt a különös muzsikushoz.

-          Te egy igazi tündér vagy? – kérdezte megbabonázva Matyi. Erre a kérdésre aztán abbamaradt a pánsíp zenéje, s érkezett is a válasz:

-          Én? Tündér? – kacagott jóízűen – Nem… Lili vagyok. Te meg bizonyára Matyi vagy– mondta a lány és kezet nyújtott. Most, hogy Matyi jobban megfigyelte a lányka arcát, megállapította, hogy körülbelül olyan idős lehet, mint ő maga. – A nagyszüleid szomszédságában lakom. – folytatta kedvesen a lány.

-          Honnan tudod, hogy hívnak? – kérdezte a fiú összehúzott szemekkel, kissé gyanakodva, de azért kezet rázott a lánnyal.

-          A nagyszüleid már nagyon vártak titeket, a nagymamád már sokat mesélt nekem rólad. – válaszolta mosolyogva Lili.

-          És hogy kerülsz ide? Mármint ide, a rózsabokrok közé? – kíváncsiskodott Matyi.

-          Szeretek sétálni az erdőben, és ez a búvóhelyem. Sokszor jövök ide, mert szeretem hallgatni a madárdalt, a fák suhogását… Ezért hozom el a pánsípomat is! –bólogatott a lány – Hogy egész kis zenekar legyünk, én meg az erdő – magyarázta boldogan.

-          És most nem haragszol, hogy felfedeztem a búvóhelyed? – kérdezte óvatosan Matyi. Igazán nem szerette volna, ha ez a kedves lány megharagszik rá, hisz olyan jó lenne, ha lenne egy vele egykorú játszópajtása…

Szerencsére Lili egyáltalán nem vette zokon, hogy a kedvenc, titkos hely ezentúl csak kedvenc helye lesz, és meg kell osztania másokkal. Sőt, mutatott egy sokkal jobb bejáratot is, ami nem szurkálja össze az odúba tartókat. Megmutatta azt is, hogyan kell fára mászni, és Matyival leszüretelték az egyik eperfa ibolyaszín termését. Sőt, elvezette Matyit egy elrejtett tavacskához.

-          Ha te is szeretnél egy pánsípot, szedjünk nádat, és készítsünk neked is, és a testvérednek is! – javasolta Lili. A fiú rögtön bólogatott, bár fogalma sem volt, hogy miképp lesz a nádból hangszer. Szerencsére Lili már jártas volt a dologban, s nemsokára már Matyi nyakában is ott fityegett a vadonatúj pánsíp, mely nem csak szép volt, hanem csodálatosan muzsikált.

Matyinak eszébe jutott, hogy még sötétedés előtt vissza kell érnie a nagymama házához, ezért Lilivel együtt hazafelé indultak. Mikor a kertkapuhoz értek, szembetalálkoztak Nagypapával aki vidáman köszöntötte őket:

-          Szervusztok, gyerekek! Nocsak, már ismered is Lilit? – kérdezte Nagypapa Matyitól.

Matyi beszámolt arról, merre jártak, miközben Nagymama és Dóri frissen sült almás pitéjét fogyasztották. Lilit is megkínálták, s a lány csakhamar összebarátkozott Dórival is.       

-          Ha ennyire szeretitek a kalandokat, – fogott bele Nagypapa – mutatok én nektek egy olyan mágikus fát, amit talán még Lili se ismer! – mondta Nagypapa, s a kert vége felé kalauzolta a gyerekeket. A gyerekek szeme megcsillant kíváncsiságukban, s Nagymama huncutul mosolygott.

-          Ez a fa – mutatott nagypapa egy, az erdő szélén álló vénséges vén almafára- már azóta itt áll, amióta én akkora voltam, mint ti most. Mindig is szerettem az almát, s gyerekkoromban gyakran csentem el egyet-kettőt. – pödörte meg nevetve tömött bajszát – Ám egyszer, amikor egyik este erre jártam, és szedni szerettem volna egy kis csemegét, megszólalt az almafa és azt mondta „El a kezekkel az almától!”. Erre én úgy megijedtem, hogy hazaszaladtam. Másnap reggel mégis idehozott a kíváncsiság. A fa előtt egy kislány állt, virágkoszorúval a fején, és nevetett. Nem tudtam min nevet, hát megkérdeztem tőle: „Mi ilyen mulatságos”, mire azt mondta: „Lóvá tett téged egy beszélő almafa”. Ekkor már én is nevettem: a kislány előző este elrejtőzött a fán, és megtréfált!

-          És ki volt az a kislány? – kérdezte nevetve Matyi.

-          Az Annuska, aki a falu végén lakott. – válaszolta cinkos mosollyal Nagypapa.

-          De hiszen a Nagymamát is Annának hívják! – szólt Dóri – Ó, a nagymama volt a beszélő almafa?

-          Ő volt, bizony! – mondta Nagypapa és mindnyájan nevetni kezdtek.

Lili egészen estig ott volt Matyiéknál: zenéltek a pánsípokon, virágkoszorút fűztek és énekeltek. Később aztán búcsút kellett venniük egymástól a gyerekeknek. Mikor Matyi bebújt a pihe-puha ágyába, arra gondolt, ez volt élete legszebb napja a muzsikáló erdővel, a beszélő almafával és az új barátokkal!

 

 

III.            Szép Györgyi  Gyógyít az erdő és a muzsikaszó

 

Nagyon-nagyon messze, az Óperencián is túl él egy gazdag király a feleségével és kilenc gyermekükkel egy hatalmas várkastélyban.

Rengeteg szoba van ebben a nagy, pompás várban berendezve szebbnél szebb bútorral és szőnyeggel. Ezekből olyan sok van ott, hogy még a falakat is azzal borították. Szép vázák, szobrok bősége díszíti a termeket. Divatosabbnál divatosabb új ruhák közül válogathat mindegyikük, gyönyörű ékszerekből választhatnak minden nap.

De folyton új ruhákat kell varrni az udvari szabóknak, mert a sok ételtől-italtól gömbölyűre híztak mindannyian. Óriási éléskamráikban szokták kitalálni, hogy a széles választékból mit kíván a szemük-szájuk. Olyan sok fogást készíttetnek, hogy felét se bírják megenni. Azon hizlalják a sok lusta macskájukat, mert azok még egerészni se járnak be a kamrákba, hiszen bőségesen jut nekik ételmaradék a királyi asztalokról.

Nehezükre esik a tánc, torna, lomhán járnak körbe-körbe a csillogó tánctermekben, pedig nagyon szeretik mindannyian a zenét. Udvari zenészeik adják a jó muzsikát a bálokon és halk zeneszóra szoktak álomba szenderülni, mert ők is tudják, hogy a szép dallamok gyógyítanak. Ez azonban kevésnek bizonyult. Nagy volt a baj.

Továbbra is egyre többször fájt a hasa a gazdag úri családnak, csúnya lett a bőrük, a királylányoknak megritkult a szépséges hajkoronája, így parókákat kellett nekik hozatni messze földről. A királyfiak nem tudtak lehajolni, hogy a cipőjüket befűzzék, azt a szolgáik tették meg helyettük. Mindannyian rosszkedvűek lettek. Sorra hívatják az udvarba az orvosokat, hogy segítsenek meggyógyulni.

A doktorok mindenféle kúrákat javasolnak, de semmi nem használ.

Olyan melegre fűttetik a palotát az udvar lakói, hogy mindenkiről csorog a víz a szobákban, nehezen tudnak csak elaludni. Nagyon rosszul érzik már magukat.

A sok-sok orvos egyike se tudott rajtuk segíteni a tudományukkal.

Ekkorra már csak az udvari bolondot nem kérdezték, hogy ő mit javasolna, szerinte mi lehet a gyógymód. Csak az udvari bolond tud bohóckodásával mosolyt csalni az arcukra és ő az egyetlen, aki meg meri mondani az igazságot a királyi família tagjainak, hiszen ő sose tudja megsérteni a királyt büntetlenül, s egy bolondnak is lehet igaza! De még milyen igaza!

A királyi család bolondja azt javasolta az uralkodónak, hogy keressék fel az erdő közepén élő Varázslót, ő ismeri a terápiát a bajukra!

A király megfogadta a tanácsot. Összepakoltatta a családját és mindannyian elindultak a bolond vezetésével a Varázslóhoz.

A bolond és a Varázsló egyből felismerték a bajok okát! A betegség oka a mérhetetlen pazarlás volt.

A jókedvről a bolondnak kellett gondoskodnia, a gyógyítás legnehezebb része a Varázslóra maradt.

Szállást kapott mindegyikük a Varázsló kis házacskájában. Kamra nincs ott, minden nap a jó levegőn töltik az időt és frissen gyűjtenek szamócát, gombát, a kis kertből viszik a konyhára a zöldségeket, a fákról gyümölcsöket szednek, de csak annyit, amennyit naponta megesznek. A mókusok visznek nekik mogyorót, a medvétől finom mézet kapnak. Maguk sütik a kenyeret. Tyúkok, kacsák, libák, nyulak is vannak az udvarban, néha a bolondot elküldik vadászni az erdőbe, ha vadhúst kívánnának.

Minden nap friss mezei virágok díszítik a vázát, nem drága aranyakért hozatnak különleges ritkaságokat.

A napfénytől és a sétáktól egyre karcsúbbak a királyi család tagjai. Olyan jó ott a nyugalom és a csend, hogy jóízűen lehet szenderegni, aludni éjszaka, a víz olyan tiszta és finom, hogy íze van.

A Varázsló teáitól szép hamvas már a királylánykák bőre, hajuk újra dús és fényes. Már a király egyedül is fel tud pattanni a lovára és örömmel járja az erdőt. A királynén is sokkal szebben állnak a selyemruhák, a vadászok is szívesen bókolnak neki.

Már jobban szeretik a napfelkeltét és naplementét látni, a kártya partikat az erdő közepén, a jó beszélgetéseket vagy a táncot a tűz mellett, mint az unalmas udvari játékokat, a sok külföldről hozatott csemegét. Mindannyiuk friss és üde, egészségtől kicsattanó. Sose ismert boldogságot kaptak a bolond és a Varázsló jóvoltából!

Miután meggyógyultak, gazdagon megjutalmazták a Varázslót és kinevezték a bolondot udvari tanácsnoknak. Elosztogatták a szegényeknek a szőnyegek és ruhák egy részét, a vázákból is csak termenként egyet tartottak meg, hiszen miért kéne minden szép virágot leszakítani és velük megtölteni az összes kancsót, elég egyet megcsodálni. Utasították a szolgákat, hogy ne fűtsenek nagyon melegre, mindig csak friss ételek legyenek a palotában, amik megteremnek az erdőn, mezőn, kertekben vagy a folyóból származnak.

Minden nap kilovagolnak a természetbe, vagy nagy sétákat tesznek a parkokban. Mindegyikük szép és fess lett, sorban állnak a kérők a királylányokért, a királyfiak is válogatnak a szép lányok között. A bútorok egy részétől is megváltak, így még több tánctermet tudtak kialakítani, hiszen nagyon megszerették az erdei zenét. Időnként meghívják a Varázslót a palotába, hogy vigye magával a hangszereit és játsszon valami szépet, mert hiányzik nekik az erdei muzsika, ami furulyán, hegedűn, cimbalmon, dudán, dobon szól, nem drága zongorán és orgonán. Persze az is nagyon jól szól!

 Megszüntették a pazarlást, és ha útjuk során szemetet találnak, azt összegyűjtik, hogy mindig szép és egészséges legyen a környezet is.

Ugye van mit megfogadni nektek is, gyerekek?!

 

Gyermek mese kategória

I.                      Czillinger Hanna    A kék kincs

 

Egyszer, valamikor nagyon régen, egy távoli vidékenvolt egy hatalmas zengő-bongó erdő: Zöldentyű. Megfértek itt békében egymással a növényevő állatok, a ragadozók és a madarak is. Az erdő szélén terült el egy csodaszép liget, melynek közepén csörgedezett egy kék vizű patak. A patak az erdőt körülölelő hegy eldugott barlangjában fakadó forrás vízéből táplálkozott. A fák között gyümölcsökben gazdag bokrok roskadoztak, az avar közül kikandikált a sok gomba és vadszamóca. Az állatok boldogan éltek itt és dúskáltak minden földi jóban.

Telt-múlt az idő, egy verőfényes nyári nap reggelén az erdő lakói arra ébredtek, hogy a liget közepén csuromvizesen egy kék hajú kislány fekszik mély álomba szenderülve. Ritkán történt ilyen váratlan esemény az erdőben, ezért aztán nem is csoda, hogy az összes állat a tisztás köré sereglett, hogy megnézze magának a betolakodót. Tadeusz, a medve, az állatok leghatalmasabbika rögtön szólásra nyitotta a száját:

-          Valakinek meg kellene néznie ezt a kék szörnyeteget közelebbről is….mondjuk, szerintem mindenképpen valami aprócska lényt kellene választanunk …- mert hát persze Mackó Úr termete ellenére híján volt a bátorságnak.

Bátor, a hős tücsök azonnal jelentkezett is a feladatra. Ezt viszont Aladár, a fakopáncs nem hagyhatta annyiban:

-          Rendben van Bátor komám, osonj oda, majd én feletted repkedve biztosítalak. Ha látom, hogy baj van, majd huss bevágok, zutty feldoblak a hátamra, és már plutty repülök is Veled.

-          Huss,zutty,plutty - értem én - mondta a tücsök, és nekivágott.

Halkan kifújta a levegőt, osont, megállt, majd újra osont, és mielőtt észbe kapott volna, már a kék hajzuhatag közepén találta magát. Az egyik hajszál úgy megcsiklandozta a csápját, hogy egy hatalmasat ciripelt. A ciripelésre viszont felébredt a kislány, aki a szemét felnyitva csak annyit mondott :

-          Kék kincs  - és sírni kezdett.

Az erdő lakói jóságos teremtmények voltak, ezért aztán a síró kislányt látva még Aladár is megfeledkezett a mentőakcióról, és inkább a földre leszállva odatipegett mellé.

A kislányt órákig kérdezgették, nem emlékezett az bizony semmire, sem arra honnan jött, sem arra hová megy, még a saját nevét sem tudta megmondani, csak azt ismételgette „kék kincs, kék kincs”. De azt ő maga sem tudta, hogy a kék kincs az micsoda.

Lábait átölelve, magányosan üldögélt a fűben, szemeiből csak úgy áradt a szomorúság. Bátor és Aladár, akik egyébként országos cimborák voltak, egy szemvillantással megállapodtak abban, hogy majd ők a kék hajú kislány társául szegődnek, és felvidítják.

Innentől kezdve Aladár, Bátor és a kékhajú kislány együtt járták az erdőt nap nap után, és igazi jóbarátokká váltak.

Az erdő állatai hamar megszerették az új lakót, mert a szíve tele volt szeretettel és jósággal. Sínbe rakta öreg néne őzikéje dédunokájának az eltört lábát, mindennap fényesre pucolta a hód fogait, segédkezett nyúlanyónak a nyúlfik születésénél, felrakta a fészkekbe a kiesett madárfiókákat, beborogatta Tadeusz méhcsípéseit, és mindig megitatta az erdő szomjazó fáit, bokrait, virágait.

A kislányt teljesen elbűvölte az erdő. Szerette az itt uralkodó halk neszekkel teli csendet. Megismerte, hogy mikor melyik madár rikolt, és melyik állat hogyan közlekedik az avaron. Jó mélyen beszívta az avar, a fák, a fű illatát, legszívesebben a keblére ölelte volna az egész erdőt. Legjobban mégis a ligetben érezte magát, ahol a patak fölé védőernyőként borultak a fák.

Hónapok teltek békében és barátságban.

Egyik éjjel azonban óriási robaj rázta fel az erdőt. Az erdőt ölelő hegyek recsegve-ropogva omladoztak, az állatok lába alatt a föld hangosan morajlott. A rémült erdőlakók a ligetben egymást átölelve várták a földrengés elvonulását.

Másnap reggel Zöldentyűfái megtépázottan lengedeztek a szélben, mindenhol letördelt ágak, kőtörmelékek, lehullott levelek, a patak pedig csupa szemét. A jóbarátok felsorakoztak és együttes erővel megtisztították az erdőt és a patakot, felkötötték a sérült fák ágait, eltakarították a szemetet. A nap végére boldogan sóhajtottak fel, hogy végre minden a régi!

Másnap reggel a hód azonban kétségbeesetten mesélte, hogy nagy a baj, a patakban már csak egy vékonyka ér csordogál, mert beomlott a forrás barlangja, így már nem tudja táplálni a patak vizét. Víz nélkül pedig sem az erdő, sem a lakói nem tudnak élni.

A kék hajú kislány nagyon elszomorodott, leült a patak kiszáradt medrének a partjára és azon törte a fejét, hogyan tudna segíteni, hogy megmeneküljön az erdő és a barátai.

Ekkor valahonnan a megrepedezett patakmeder mélyéről egy ismerős kristálytiszta csengő hang azt suttogta : „ Emlékezz!” Mintha egy gátat emeltek volna fel a hömpölygő víz útjából, úgy törtek elő a kislány emlékei. Hiszen ő a vízkirály és a vízkirálynő legkisebb leánya, azért van itt, mert a vízvilág szabályai szerint a hercegnővé válása előtt a saját bőrén meg kell tapasztalnia, hogy a víz az egy kék kincs. Ezért küldték őt a szülei az erdőbe, hogy mindezt megértse.

Már tudta, hogy igenis tud segíteni. Meleg pillantással ránézett Bátorra és Aladárra, egy puszit és egy mosolyt küldött nekik búcsúzóul, majd letérdelt a meder közepére, jobb oldali kék hajfonatát jobbra, bal oldali kék hajfonatát pedig balra szétterítette a folyó medrébe. Ahogy az utolsó hajszál is a mederhez ért a gyermek teste halványulni kezdett, végül cseppfolyóssá vált, és zubogó víz alakjában sebesen megindult a patak medrében.

Nem szomorkodott, egy fröccsentésnyi vízzel lelocsolta Bátort és Aladárt, de akkor már hallotta a világ minden tájáról testvérei és unokatestvérei hívó szavát, és sebesen megindult a családjához a Kék-tenger felé.

Zöldentyű lakói hálásak voltak és azóta sem felejtika kék hajú kislányt, tiszteletük jeléül mindig tisztán tartják a patak medrét. Az erdő azóta is boldogan muzsikál. Ha a vízhercegnő elfárad a sebes rohanásban, mindig visszatér a ligetbe és megpihen a fák ölelésében lévő patakmederben és hallgatja az erdő duruzsolását.A patak partján pedig ott üldögél Bátor, a tücsök és Aladár, a fakopáncs.

VÉGE

 

II.                 A zentai 4.c osztály tanulói

                                               MUZSIKÁL AZ ERDŐ

 

   Amikor a tavasz beköszöntött, az erdő büszkén kinyitotta zöld kapuját. Az első tavaszi nappal a természet újjászületik. És ilyenkor az erdő életre kel.

   A leghosszabb és a legszebb agancsú szarvas az erdő királya. Nem lustálkodott a téli időszakban, hanem tervezgette a az erdő megnyitó ünnepségét. A madárkáknak van a legnehezebb dolguk, mert meg kell őrizniük a fák zöld lombjait és díszíteni pompás fészküket. A fiókák születésével koronázzák a fák gyönyörűségét. A kis fiókák már a tojásban dallamokat komponálnak, amit a virágok kikelésére szánnak. A madár énektől a virágok felébrednek. A felséges napocska előbújik és sugaraival felmelegíti a földet. Ilyenkor a virágok felbukkannak és minezt meghálálják káprázatos illatukkal. Az erdő minden részén pici csigák játszanak, főleg ott, ahol illatoznak és piroslanak a földieprek. Nem sokáig maradhatnak, mert a mackót is odacsalogatja az eper illata.

   Minden reggel egy új nap kezdődik és ilyenkor az erdőben mindig egy új dallam születik.

                                                    

                                                     MUZSIKÁL  AZ  ERDŐ

 

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány nagyon szerette a természetet, ezért sokat olvasott és kutatott utána.

   Egyszer, mikor a barátaival kint játszott az udvaron, rátaláltak egy ajtóra, ami eddig soha nem volt ott. Nézegették, vizsgálták, de nem jutottak semmire. Benéztek a kulcslyukon, s mikor meglátták azt a gyönyörűséget, szemük, szájuk tátva maradt. Egy nagy, lombos, muzsikáló erdő volt benn! Telis teli tavakkal, kis állatokkal, madarakkal. Egy gémes kút állt az erdő közepén. Kinyitották szép csendben az ajtót, nehogy valaki meghallja őket. Meglepődtek, mert mikor beléptek az ajtón, a kút rájuk köszönt. Szétnéztek minden felé, de legjobban a gémes kút tetszett nekik. Találjátok ki, miért!? Persze, hogy azért, mert ez egy mágikus kút volt. A kót megkérte őket, hogy tisztítsák ki, mert már vagy száz éve így áll. A gyerekek beleegyeztek, de cserébe nekik is volt egy kívánságuk, mégpedig az, hogy tudjanak az állatok nyelvén beszélni.

-          Elfogadom! – vágta rá a kút.

A gyerekek egy óra alatt meg is lettek a takarítással, ám a varázskertben ez egy napnak számított. A lurkók nagyon boldogok lettek, mert megértették az állatok beszédét. Kutattak, kerestek és ennek meg is lett az eredménye. Különös helyekre bukkantak. Játszottak, beszélgettek, zenéltek még három napig, bár az a valóságban csak pár óra volt. Majd Pannit hívta az anyukája:

-          Kislányom, gyere, kezdődik az angol óra!

Gyorsa elbúcsúztak mindenkitől, megköszönték a kútnak, és már rohantak is ki az ajtón.

   Miután kiértek, a többi gyerek hazament, Panni pedig sietve készülődött az angol órára. Este, lefekvéskor arra gondolt, hogy ez volt életének leg is legjobb napja.

 

                                              MUZSIKÁL  AZ  ERDŐ

 

   Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Korona szigeteken egy önfejű kislány. Azért volt önfejű, mert mert ha elhatározott valamit, akkor arról semmi pénzért sem lehetett lebeszélni. Ez a kislány szomorú volt, mivel az ottani erdőben csak galambok és verebek éltek, és ő szeretett volna több énekszót hallani.

   Egyszer, amikor az erdőben epret szedett Ilona nénjének, akkor valami ismeretlen csicsergést hallott meg. Szerencsére a kislány jól ismerte a madarakat és elhatározta, hogy megnézi, miféle madár lehet ez. Egyszer csak egy sérült sárgarigót pillantott meg az ágon ülni. Odaszaladt, felmászott a fára és megfogta a madarat. Kiderült, hogy egy tüskebokorba repült bele. Kiszedte a tüskéket és a madár pár perc múlva már el is tudott repülni. A lány sajnos nem figyelte az utat, azt sem tudta merről jött, és hogy merre lehet Ilona néni háza. Bármerre ment, csak idegen környezetet látott. Ismét meghallotta a sárgarigót és ösztönösen követte a hangját. Egyszerre csak egy óriás fát talált, amiben volt egy óriási odú, ami egy másik világba vezet. Annak a bejáratában repkedett a sárgarigó. Ahogy átlépett a másik világba, megértette az állatok beszédét.

-          Sárgarigó, hol vagyok?

-          Szerinted a fiókák a tojásokból honnan származnak? Hát innen. Én sem tojásból keltem ki, csak abban vittek el a ti világotokba. - felelte a sárgarigó.

   Amikor a lány szerencsésen hazaért, Ilona néni már nagyon aggódott érte és kérdezősködött, hogy hol volt eddig. A lány elmesélt mindent és elvitte Ilonát is a másik világba, ahol csak zenélő erdő volt. Ilona néni nem egyezett bele, hogy ott is lakjanak, de azért elmentek oda egy kiadósat kirándulni. A lány meglátogatta Palit, a medvét, Sanyit, a mosómacit és persze a sárgarigót is. Ilona néni pedig mindeközben gyógynövényeket gyűjtött.

   Boldogan éltek, és amikor a kislány felnőtt, elköltözött a muzsikáló erdő világába.

 

                                                 MUZSIKÁL  AZ  ERDŐ

   Egy reggel Emma elindult az iskolába. Útközben eszébe jutott, hogy talán jobb lenne mást csinálni, mint az iskolában ücsörögni. Gondolt hát egyet és a közeli erdő felé vette az irányt.

   Ahogy beljebb ért az erdőben, látta, hogy egyre sötétebb van. Kicsit kezdett félni, már nagyon bánta, hogy elkóborolt, de ment bátran tovább. Egy barlanghoz ért, ahonnan érdekes fény szűrődött ki. Beljebb merészkedett és azt látta, hogy egy csúnya boszorkány meg három zombi táncol egy nagy hangszóró körül. A hangszóróból modern zene szólt. Emma felbátorodva csatlakozott hozzájuk. A boszorkány mondta, hogy ez a legszebb zene az erdőben. Emma meglepődött ezen és azon tanakodott magában, hogy ez a négy fura figura talán süket, ha nekik ez a legszebb zene. Kikapcsolta a zenét és megkérte őket, hogy menjenek vele. Kimentek az erdőbe és Emma mondta, hogy nagyon figyeljenek. A nagy tölgyfán három kis madár gyönyörűen énekelt. A szellő is mozgatta  a leveleket, susogtak a fűszálak. Így egy nagyon nyugtató, halk zene hallatszódott. A négy fura figura meglepődött ezen, mert eddig észre sem vették a természet keltette lágy zenét. Emmát elkísérték az erdő széléig, hogy az iskolába találjon minél előbb.

   Amikor volt egy kis ideje, Emma a barátaival meglátogatta a négy fura figurát, nagyon jó barátok lettek. Közösen fedezték fel az erdőben hallható szebbnél szebb hangokat.

                                                MUZSIKÁL AZ ERDŐ

 

   Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyló lombkoronájú erdő. Onnan nem messze élt egy kislány, Lilinek hívták.

   A lány sokszor kijárt az erdőbe a barátaival játszani. Hallgatták a madarak csicsergését. Volt köztük egy különleges madár, akinek varázslatos hangja és gyönyörű arany színe volt, apró kristály pöttyökkel a szárnyán. Őt szerették a legjobban hallgatni. Egyszer egy furcsa hangra figyeltek fel. Elindultak a hang után, ami egy barlanghoz vezette őket. Kíváncsiak voltak, hogy mi lehet a barlangban és félve be is merészkedtek. A legidősebb gyerek vezette őket, akit Bátornak hívtak. Bent a barlang mélyén egy sárkány feküdt, aki őrizte a barlang kincseit. A sárkány meglátta őket, haragra gerjedt és minden felé fújta a tüzet. A gyerekek elbújtak, Bátor pedig észrevette a sárkány háta mögött a varázs kardot, amivel leölhető a sárkány. Tanakodtak, hogy hogyan szerezzék meg a kardot és egyszer csak a csodaszép varázs madár odaszállt és elkezdett énekelni. A varázslatos hangjára a sárkány álomba szenderült. Odalépett Bátor, elvette a kardot a sárkánytól, és mind a hét fejét levágta.

   A gyerekek rengeteg kinccsel tértek haza és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

                                                                 A  MUZSIKÁLÓ  ERDŐ

   Egyszer volt, néha eltűnt, utána meg újra előkerült a Muzsika erdő.

   Ebben az erdőben minden egyes állat a saját módján zenélt, kezdve a rókától a nyúlig, a szarvastól a medvéig mindenki muzsikált. Ez az erdő csak tíz évente jelent meg egy folyó partján. Mindig csak két percre jelent meg, és aki ide betévedt, az állattá változott. Csak ritkán van olyan különleges alkalom, hogy június hatodikára esik ez a nap, mert ekkor egy egész hétig ottmarad.

   Pont ezen a napon tévedt be az erdőbe egy kislány. Kereste a kiutat, de sehol sem találta. Egyszer csak talált egy csapdába esett rigót. A lány megsajnálta és kiszabadította. A rigó ezért cserébe csodálatos ének hangot ajándékozott neki. A lány ennek úgy megörült, hogy azon nyomban dalra fakadt:

-          Szoknyám fodros, blúzom csipkés,

Szép ruhában lépdelek én- énekelte egyfolytában. Mikor beesteledett, elment a lány jó kedve, hiszen fázott. Közben azért kiszabadított egy rókát a vadászok csapdájából. A róka látta, hogy a lánynak nincs hol lehajtania fejét éjszakára, ezért elhívta saját kis odújába. A lány megköszönte és követte a rókát. Miközben mentek a vacok felé, a lány elmesélte a rókának, hogy s mint került ide. Mikor történetét a vörös lobonc végighallgatta így szólt:

-          Életért életet, holnap reggel kivezetlek az erdőből, hiszen én is ilyen szép kislány voltam, mikor ide beléptem.

Másnap reggel útnak is eredtek. Amikor a kijárathoz értek, a lány megölelte a rókát, és egyszeriben a rókából egy vörös hajú kislány lett. Elmesélte, hogy ő is belépett az erdőbe, csakhogy ő nem tudott kijutni, ezért rókává vált.

   Azóta elválaszthatatlan jó barátok lettek.

Ha a róka nem változott volna vissza, az én mesém is tovább tartott volna.

                                                    

 

                                                            MUZSIKÁLÓ  ERDŐ

 

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldogtalan kislány. Szomorúságának az volt az oka, hogy a kis öccse beteg volt. Az orvosok már lemondtak róla.

   A lány elment egy varázslóhoz, aki mondta, hogy van egy varázslatos erdő, ahol terem egy fajta csoda gomba, ami minden betegséget meggyógyít és csodát tesz. Ennek a neve Muszkli. A kislány eltervezte, hogy megtalálja ezt a csoda növényt. El is indult hűséges kutyájával. Mentek, mendegéltek napokon t, de sehogy sem akadtak rá az erdőre. Amikor elfáradtak, lepihentek és elszundikáltak. Amikor felébredt Viola, egy kis madár repült oda hozzájuk. A lány elmesélte a madárnak jövetelének okát. A madár mondta neki, hogy nem is olyan messze van az az erdő, ahol a gomba terem. Viola félt, hogy nem találja meg. De a madár azt is elmesélte, hogy  amikor elmúlik éjfél, az erdő muzsikálni kezd. Egyszer csak valóban muzsika szó hallatszódott. Meg is találta a Muszklit. Nagyon megörült és futott vele hazáig.

   Még időben érkezett. És így megmentette kis öccsét.

 

 

 

 

 

 

 

III.           Kocsis Balázs  Madármama meséje

 

Madármama a fiókáit próbálta csitítgatni:

-          Csönd legyen, csönd legyen fiókáim! Ha nem hallgattok el most azonnal, nem mondok nektek esti mesét. Természetesen erre az összes fióka elcsöndesedett.

-          Így, ni! – mondta elégedetten madármama.  - Akkor kezdhetem is.

 

§  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy emberfióka, aki egy szép napon elment a szüleivel a Badacsonyi hegyhez, hogy megnézzék a bazaltorgonákat.

-          Az egyik kis fióka félbeszakította: - Mama, mi az a bazalt? – Mielőtt a mesélő válaszolhatott volna, így felelt a másik fióka. – A bazalt, az egy nagyon finom magfajta. Ugye, Mama?

-          Nahát, te csak a hasadra tudsz gondolni?  - mondta a mamája, - Most egy óriási baromfiságot mondtál! A bazalt, az egy kőfajta, ami a Föld mélyéből előtörő forrón izzó, narancssárga folyadékból lesz, ha kihűl. - Majd így folytatta:

-          Szóval, elindultak a hegyen felfelé. Hirtelen egy nagy lépcsősorhoz értek. A szülők már öregecskék voltak,ezért előre engedték a fiókájukat . A házaspár a lépcsősor tetejéig engedte a fiúcskát, de a gyerek azt hitte,hogy elmehet egészen a bazaltorgonákig.

 A fiú csak ment, ment, míg végül eltűntek a szemei elől a szülei. Egy nagy erdőbe érkezett. Az erdei ösvényen haladt, ám az egyik kereszteződésnél a jelzőtáblát kidöntötték. Hiába kérdezgette a turistákat, nem értették őt, mert mind egy szálig németül beszéltek. Nagyon elkeseredett.

Én éppen arra repkedtem édesapátokkal, ugyanis gallyakat gyűjtöttünk új fészkünkhöz. Megesett rajta a szívem, odaröppentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy miért lógatja úgy az orrát.

-          Ó, ne is kérdezze hölgyem! - mondta udvariasan a fiúcska, - majd töviről hegyire elmesélte, hogy mi történt vele.

-          Ezen könnyen segíthetek! – szóltam hozzá bátorítólag. – Csak tépd ki a leghosszabb farktollamat, ejtsd le a földre, és amilyen irányba mutat majd a csupasz vége, arra kell menned.

-           A fiú nagyon megköszönte a segítséget, a kitépett tollat leejtette, ezután elindult a jelzett irányba.  Én távolabbról követtem, hátha szüksége lenne még rám.

Néhány óra múlva igen megszomjazott, mivel a vize már elfogyott. Közelebb mentem hozzá és megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamiben. A kisfiú elmondta, hogy nagyon szomjas, és nem tudja, hogy honnan szerezhetne vizet.

-          No, ez már fogósabb kérdés! – válaszoltam. - De, talán ezen is segíthetünk, csak kövesd az utasításomat! Tépd ki három hajszáladat, majd tekerd a mutatóujjadra.

 - A fiú pontosan követte amit mondtam neki. Ezután kicsíptem három körömdarabkát, majd a hajszálakat letekertem az ujjáról, és lenyeltem. A csőrömmel háromszor megkopogtattam a közeli juharfa törzsét, mire abból édeskés nedű kezdett csordogálni. A legényke csillapította szomját, majd továbbállt.

Ahogy bandukolt az ösvényen, egyszer csak egy csapat dühödt hangya támadt reá. Csipkedték szegénykét, ahol csak érték. Gyorsan odarepültem a gyermekhez, és leszedegettem róla a hangyákat. Hálásan megköszönte, megtapogatta fájós tagjait, és már sietett is tovább.

Kisvártatva feltűntek a bazaltorgonák. A fiú örömmel telve szaladt oda. Gyönyörködött bennük közelebbről, távolabbról, majd ismét odafutott, megérintette a hatalmas köveket.

Nemsokára megérkeztek a szülei is, akik megdorgálták, majd elmondták, hogy mennyire aggódtak érte. Kérdezgették, hitetlenkedve hallgatták a fiú meséjét, majd elindultak hazafelé. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

 

-          Remélem tanulságos volt a mese gyerekek! Ti sohase kóboroljak el tőlem messzire! Aludjatok szépen, s amíg fölkel az izzó tojássárgája, álmodjatok szépeket!

 

 

 

Felnőtt dráma/novella kategória

I.                     Kovács Sándor   Emlékidéző képek

 

Előszó

 

Megnézem, megigéz, félreteszem. Aztán a következő nap ismét a kezembe kerül a fénykép. Ugyan, vannak véletlenek. Csak egyszerűen rendet kellene már tenni magam körül, a dolgaimban. Rendezni az emlékeket, a képeket, az írásokat. Ismét a kezembe kerül a fénykép.

Hogy is van ez… Talán üzenne valamit ez a kép?

Néhány hete találkoztam először a képpel. Már akkor elbűvölt.

Miért van ez a mágikus kisugárzása a képnek?- kérdezem magamtól. Lehet, hogy csak én érzem ezt? Eltűnődöm a képen látható szerepelőkön, a hozzájuk kapcsolódó történeteken.  Hiszen, ez csak egy kép a sok közül. Naponta képek özönével találkozom. Úgy érzem, ez már sok. Ez már olyan mennyiség, melyet nem tudok befogadni, feldolgozni, értelmezni.

Most pedig jövök én ezzel a képpel, abban bízva, hogy elnyerem az Olvasó figyelmét. Naivitás volna?  Mert, hát mit is tud mondani egy régi, megkopott fekete- fehér kép?

A figyelem felkeltésére ráerősítek más eszközzel is: a zenét hívom segítőtársnak. De hol itt a zene? Szöveget idézek az idősebb vadász szépírói munkáiból. Olyan szöveget, mely megidézi az erdő hangjait, a természet zenéjét. Ilyen sorokat olyan ember tud írni, aki ott élt, ott járt, együtt lélegzett a természet világával.

Tudok egy ilyen emberről, Nagy Gyuláról. A zenét az ő lírai szépségű vadásznovellái közvetítik, mely az Emlékképek című könyvben jelentek meg.

Nagy Gyulának az emlékét idézem fel, saját írásának zenéjével/a dőlt betűs rész idézetek az említett írásból/

Csak másképpen, mint szoktuk. Én az egykori munkatársak, barátok, családtagok és tanítványok emlékezetének tükrében idézem a polihisztort.

Mi akar ez lenni: számadás, kegyelet, emlékezés? Egyébként meg szükséges-e az efféle emlékezés? Hiszen ismert, elismert és híres ember Gyöngyössolymoson. Iskola viseli nevét és utcát neveztek róla. Hatvanban száz éves születésére emlékezve kiállítást rendeztek.

Kiöregednek, lassan távoznak azok az emberek, akik még ismerték. Akikkel még közvetlen kapcsolata volt, akiknek hiányzik meleg kézfogása. Az élet porondjára egy másféle ifjúság lépett, akiknek már nem biztos, elég az, hogy valakit csak úgy, önmagáért, neve alapján kellene tisztelni. De talán, ha találkozik az iskola névadójának emberi arcával. Talán a márványtábla mögül felderengnek emberi vonásai.

Az embert keresem, az emberségét kutatom a sorok mögött. A titkot, mellyel elvarázsolta a környezetében élőket. Honnan a lendület, az erő, mellyel magával ragadta tanulóit, munkatársait, akár a minisztert is? Mi volt Nagy Gyula személyiségének varázsa, mi volt a titka?

 Az életről szóló hitvallását az „Apám testamentuma” című versében fogalmazza meg:

 

„A testamentum rövid, s nem is cifra,

Csak egyre kérlek édes fiam téged…

„Becsüld meg a földet, meg a munkát

S szeresd, óvjad, gyámolítsd a népet!”

 

 

 

Egy fénykép előzménye

 

A vadászok a hegyen töltötték az éjszakát. A hajnalt várták, akkor mozdul a vad.

Ketten voltak: az öreg Vadász és fia.

Alig beszélgettek, a tekintetekből is értették egymást.

Csend. Lüktető természet. Fáztak. Párás hajnali derengés. Olyan sem éjszaka, sem nappal, egyre halványodtak a csillagok is.

Feljebb jöttek a nagytörzsű lombos erdőből, fel, ide a fenyvesbe.

Tűlevél zizzen, tűlevélavarban bokáig.

Szél nem lebben.

Valami, homály, tömeg mozdult.

- Ott, a tisztás elején, látod, fiam! Csaba, figyelj! Igen, most már jól kivehető volt a tisztásra kilépő szarvas, fenséges királyi vad…

A két vadász önkéntelenül is fegyvert emelt.

A Vadász, az öregebb, kisvártatva leengedte a vadászfegyver csövét. Ez azt jelentette, hogy a kilövést fiának engedte át. Mint már annyiszor, a lehetőség ismét a fiú előtt volt.

- Fiam, készülj!- suttogta fiának a Vadász.

Csaba a visszanézett apjára, aki megerősítően rábólintott az ítéletre.

Lövés dörrent a fenyvesben.

 

Az ébredő erdőt éreztem magam körül. Hátam mögött még az éjszaka a maga titokzatosságával, izgalmas neszeivel. A baglyok most készülnek nyugovóra. A kuvik csúnya hátborzongató hangját nem hallom már, de az erdei füles dallamos „tyu-tyu-tyu-ruja” még száll. Nem messze tőlem egér moszatol, ébredő madár pittyent a bokor alján, s a keleti égen már fényesedik a fák hegye. Virrad…..Várok. A fény mind több lesz előttem, hátam mögött lopva tűnik el az éjszaka. S ahogy a nap fénye átszűrődik a fák között, felzümmög az első szúnyog, majd elém libben az első szitakötő,a réten hajló faág végére kiül a szürke légykapó, s egy karvaly ver fel, felel rá az örvös meg a kék galamb, s ahogy nő fény, áramlik a levegő, úgy ébred minden…”

 

 

 

II.               Vágó Ádám  

Az István király koronázása előtt, 998-ban lezajlott polgárháború megosztotta az ország népét; az európai kereszténységbe beilleszkedő magyarok saját testvéreikkel vívtak élet-halál harcot. A Koppány által vezetett pogány lázadást végül István vezér leverte s német segítséggel megkezdte a táltos hit felszámolását.

Itt kezdődik el történetem….

 

*

 Mila sebesen futott az erdőben, tüdeje már alig bírta az iramot, de szíve hajtotta tovább. Verőfényes nappal volt ugyan, de a tisztáson tábortűz égett. A megmaradt negyven táltos körülülte a fényt, s utolsó tanácskozásuk alkalmával megvitatták hitük megóvásának mikéntjét.  

A babonákkal ellentétben, a táltosok nem csupa vénember voltak, akik hat ujjal születtek és beszéltek a füvek-fák nyelvén; ezek az emberek fiatalok és öregek, leányok és férfiak vegyesen, spirituális energiájuk révén bölcs hallgatásba burkolózva, hitük és harcosaik védelmezői voltak.

-          Vége van!- szólt Mila, s egy könnycsepp pergett le arcán- Koppányt felnégyelték, a lázadás elbukott, ősi hitünk odavész!

A táltosok felvetették fejüket.

-          Már csak mi maradtunk, a tűz őrzői közül?!- kérdezte Ravil, egy fiatal székely leány, aki Csaba nemzetségéből származott

-          Igen!- folytatta Mila- A papokat felesketik vagy felkoncolják; ez a törvény! Itt is ránk találnak.

-          Ne aggódj, leányom! – szól most Ménrót, Mila apja,- A hit tovább él majd azokban, akik vérvonalukkal tovább viszik.

A papok, hisz a táltosok tulajdonképpen hitük papjai voltak, két órán keresztül tanácskoztak a fennsíkon. Beszélgetésük során az előttük levő tűzbe néztek, s nem egymás szemébe. Végül, egy másik leányzó, Zenid, felkapta csontsípját s oly melankolikusan játszott, hogy az erdő egyszerre elcsöndesedett.

A táltosok révülten hallgatták, a madarak csicsergése megszűnt, a szívek egyszerre dobbantak, s a világ egy időre megszűnt forogni. Elérték a Csillagösvényt. Így hívták ezt a pillanatot, mikor eggyé váltak az Univerzummal s Isten kezét megcsókolták.

Ekkor Mila belekezdett, az atyjától tanult dalba, mely idősebb volt, mint az idő maga:

 

„Hol van Isten?

Itt van körülöttünk.

Nem templomban lakik Ő.

Erdő mélyén, barlangokban,

Fényként vezet minket Ő.

Tűz arcomba, lángnyelvekkel

Írja majd e szavakat

Hunok, Szkíták, Magyarok

Együtt törünk falakat.”

Végezetül, átszellemülve könnyekben tört ki. Könnyeztek a táltosok is, akik fehér és barna csuhájukba törölték nedves szemüket, majd a napba néztek mely felszárította arcukat.

-          Akik odavesztek, már a Csillagösvényen vannak. – szólt Ménrót

-          Megdicsőültek, ahogy e pillanatokban mi is. – feleli Etele, a legidősebb mindközül

Etele oly koros volt, hogy maga állítja, együtt jött be Árpád vezérrel, kinek fiát, Leventét, lovagolni tanította. Hogy így volt-e vagy sem, bizonyítani senki nem tudja.

A negyven táltos pap egyszerre felkelt ültéből, s kezükből láncot formálva körbe állták a tüzet, melynek fénye már alig pislákolt.

Ekkor egy szarvas tűnt föl az erdőben. Hatalmas vad volt, óriási hófehér aganccsal, mely impozáns látványt nyújtott. Etele tűnődve nézte az állatot.

-          Ha szarvast látsz vész idején, kövesd. Kiutat mutat. Ez van a legendáriumokban. – szólalt meg a vén táltos, kinek ráncai, mint megannyi szántás, barázdálta homlokát

Hamarosan apró vadak szelték át a fennsíkot: nyulak, pockok, fácánok és rókák.

Mila összpontosította értelmes szemeit, s e tekintetek mélyén súlyos felfedezést sejtettek.

-          Testvéreink lennének, István katonái?- kérdezi Etele

-          Ha ők azok imádkozunk velük, s ők engedik a tüzet tovább őrizni!- szólt Ménrót, s mélységes kék szemeivel áthatolta a bozót sűrűjét – A vér az ,ami irányítja népünket: egy vérből valók vagyunk.

Mila, mint a szökkenő vad, átfutott a táboron s megállt az erdőség elején.

Kardok csörrenését s pokoli ménesek nyargalását hallotta.

-          Vasas németek! – rikoltotta eltorzult hangon- Életünkre törnek a gárdisták! Atyám, táltosok, fussunk-meneküljünk !

A papok nem mozdultak, a füst hirtelen kéken kezdett felszállni a magasba, hol beborult az ég selyem fátyla.

-          Nem menekülhetünk, Istenünk itt, ezen a helyen szánta sorsunk végezetét.

A katonák robaja, egyre közelebb érkezett. Hamarosan látni lehetett lobogójuk erdejét, melyet acél kopja keretezett. A zöld rengetegből előbúvó vérvörös zászlók, előre vetítették a papok sorsát.

-          Itt vagyunk az Olaj fák hegyén. – mondta Ménrót és a többi táltos; kik eddig némaságban voltak, most zokogva törtek ki.

Mila, fiatal hajadonként értetlenül állt a dolog előtt. Apjától és honfoglaló magyarjaitól mindig azt látta példaképpen, hogy a veszélyben bátornak kell lenni.

-          Miért zokogtok mindannyian. A vasas katonákat nem hatja meg mindez. –mondta Mila kétségbe esetten- Ne legyetek gyerekek, ne legyetek gyengék!

-          Nem gyengeségből sírunk, leányom – feleli Zenid- Búcsúzunk a hazánktól és a földi léttől.

A katonák, amint kiértek a sűrűből, vágtatni kezdtek feléjük.

Vezetőjük egy nagydarab ember, akit Gunthernek hívtak, mint egy hegyomlás tornyosult lován. Egy pillanatra eresztett a zablán-mintha gondolkodna a fegyvertelen táltosok sorsán-, de tudta a parancsot; a pogányok ellen védeni kell Európát.

Dárdáját messze előre dobta, s az egyik, szinte még gyermek táltos, hófehér ruháján, pirosló folt keletkezett.

Egyre közelebb értek a „Európa védelmezői, kik kioltják az élet tüzét”, s Mila kétségbe esett. Nem tudta, be várja-e sorsát, vagy elodázza. Feje fájt, halántéka lüktetett, tudata elködösült, s mint valami öntudatlan gép, lábai egymás után lépkedtek a vérengzés helyszínéről. Gyorsabban, egyre gyorsabban, messze innen, vissza a jurta védő melegébe. Vissza anyám karjaiba, vissza törzsem védelmező háta mögé, vissza az Ó hazába, mely ott van Erdély kéklő ormai mögött. Sose hallott még olyan tragédiáról, melyben egy testvér idegen kezet kér fel, hogy fivére életére törjön.

Futott a réten, nem mert hátra nézni. Hangokat hallott ugyan, melyek nem éles fájdalomról, hanem a mártírhalál keserédes gyötrelméről tettek tanúbizonyságot.

-          Ha most besötétülne az ég és előbújnának a csillagok, Csaba vezér segítene rajtunk! – mondta magában- Nap és Hold gyermekei vagyunk, a tudás népe, ősi tűz őrzői, kit mézédes dalokra tanított az Isten. – minden imát és minden szót összeszedett elméjében, melyet csöppnyi gyermek kora óta tanult, de már húsában érezte az őt követő vasas lovag dárdájának hegyét.

Feltekintett az égre és könnyei megeredtek. Szemét behunyta, s már csak arra eszmélt, hogy lábai megálltak és a borzalom megszűnt.

Kisétált a bozót rejtekéből és egy nyíl röppent felé.

-          Elvétetted, Hunor! – hallott egy röpke szót

-          Én most, de te mindig!- szólt a felelet, s kinézvén két délceg fiút látott, kezükben íjjal s vállukon tegezzel.

Oly nyalkán ülték lovaikat, mintha törzsük is abból nőtt volna ki, igazi kentaurok voltak és vonzó, érc-vonású ifjak.

Mila, azt gondolta szeme káprázik.

-          Na, add ide te nyámnyila. Mit szól apánk, Nimród, ha trófea nélkül jövünk vissza, Pannóniából. Ő a kopár sztyeppékről is tud vadat hozni, mi meg a kánaánból sem.

Mila elindult az ifjúk felé, s ekkor újabb nyíl röpül felé. Ez is mellé talált, s mikor száját szólásra bírta, csak egy szarvas bőgést vert vissza a rengeteg csendje.

-          Mi történik? Mi történt velem?- gondolta magában, s letekintve nem lábakat, hanem patákat látott csak - Csoda és ördöngösség! A haláltól megmenekültem, de átkozott vaddá váltam! –egy pillanatig gondolkodott a dolgon, majd a felé cikázó harmadik nyílvesszőtől feleszmélve, futásnak eredt

-          Ez sem talált, Magor! – felelte kacagva Hunor

-          Pedig egyszerűnek tűnt, mégis elvétettem. Gyerünk utána!- a két délceg ifjú, vágtára biztatta ménjeiket

Mila, szarvasként hatalmasakat szökkent. Ismerte a környező hegyeket, völgyeket, s tudta, a vadászok lovait miképp tudja lassítani. A lovasok kitartóan haladtak nyomában, és ímhol egy-egy nyílvesszőt elröppentettek füle mellett.

-          Ez aztán az isteni vad, bátyám! –mondta Magor

-          Amelyikünk leteríti, azé a leendő királyság!- felelte a másik

Lődöztek, már vaktában is és célozva is, de még a legpontosabb nyíl sem találta el Milát, ki eközben már igencsak kifáradt.

Már a lenyugvó nap is véresre festette az égboltot, de az üldözés még tartott; a két herceg vére-heve nem engedte feladni!

Hanem, aztán Mila meglátta a hágó bejáratát és új erőre kapott.

-          Ott, már nem tudnak elkapni. Ha beérek, van esélyem elbújni.  - gondolta

A verseny, amit az életért futott meghozta gyümölcsét. A vitézek, olybá elmaradtak Mila mögött, hogy még az íjakat is elrakták: már nem megölni akarták, hanem- mint égi jelet- követni.

-          Istenünk, úgy látszik, a szarvas életét óvja, ám szemünk elől nem veszejti el!- morfondírozott Magor

-          Akkor fölösleges is nyilazni, ha a Nap Isten nem akarja, úgy sem találjuk el! Kövessük fivérem!

Ahogy leereszkedtek a hágó bejáratán, az elébük terülő táj, elkápráztatta őket.

Épp akkorra szállt le a nap, melynek fényverését a hegyek tükrözték; így fordulhatott elő, azaz optikai csalódás, mintha a környező táj aranyba volna burkolva.

-          Mézédes folyók és aranyló mezők!  Amit a táltosok is regéltek az új hazáról! – álmélkodott Hunor

-          Itt az új otthonunk! Megértettük a nagy csodát, hogy ez a vad csak csalt minket idáig. – vágta rá Magor

Mila, az ifjú hercegektől mintegy száz lépésre megállt és fújtatott állati tüdejével.

Magor, ki mindig is kedvelője volt a muzsikának, íja helyet most lantját vette elő, melyet egy görög kereskedőtől vett.

Mély-melodikus muzsikát pengetett, melyben benne volt a szkíták, minden ereje, a kelták misztikuma és e fantasztikus táj minden szépsége.

S ekkor Hunor, ki hangjára ugyancsak büszke volt, énekbe fogott, melyet fő táltosaik zengtek ködös éjszakákon át:

„Hol van Isten?

Itt van körülöttünk.

Nem templomban lakik Ő.

Erdő mélyén, barlangokban,

Fényként vezet minket Ő.

Tűz arcomba, lángnyelvekkel

Írja majd e szavakat

Szittyák, kelták, véreim

Együtt törünk falakat.”

És, ahogy ott álltak az ég besötétedett rájuk, s meg jelentek rajta az első csillagok is.

Mila önkéntelenül is futásnak eredt és egyre nagyobbakat szökkent, míg végül lábai már a levegőt tapostak és a két ifjú szeme láttára, felkerült a csillagok közé. Ugrásaival mindig dörgött egyet az ég, miközben Mila visszanyerve leány testét, széles mosollyal az arcán elérte a Csillagösvényt.

A két királyfi, könnyes szemmel nézett utána.

-          Csodaszarvas vezetett eddig! – mondta Hunor

-          És, Nap Istenünk mellett, most már Boldog Asszonyunk is védelmezi népünket égből!- felelte Magor

 

*

A regélő ének itt most véget ér. Csoda és misztérium, hitek őrzői és annak üldözői, igazságot osztók és igazságot keresők mindig is voltak a magyarok történelmében. De a legnagyobb ajándék, mellyel nemzetségünk büszkélkedhet, hogy Istene útmutatását mindvégig követte és a természet törvényeivel összhangban építette jövőjét. Ahogy muzsikáltak erdeink, annak ütemére táncoltunk és boldogságunk biztos mentsvára, mindörökké ez a ritmikus tánc-dal marad.

 

 

III.             Balogh Orsolya

Az erdő mélyének éneke

Akkorát zakóztam, hogy szerintem azt az egész Madarasi-Hargita hallotta. Immár harmadszorra. Amióta feljöttem a hegyre, folyamatosan azaz érzésem, hogy maga a Hargita is ellenem van és ki akar űzni. Erre vall az előbbi eset is. Szinte szándékosan gáncsolt ki az óriás bükknek a gyökere. Előtte meg egy gödörbe léptem, ami előtte ott sem volt, hanem akkor nyílt meg, amint ráléptem és mondhatni ütközésig süllyedtem el fél lábbal a föld alá. Utána már sajgó testrészekkel másztam tovább a sűrű fenyvesben, hogy kijelöljem a kivágásra alkalmas fás területet.

Ám ez a harmadik eset után inkább úgy döntöttem, pihennek egyet, mielőtt komolyan megsérülnék, ami már nem is volt olyan messze, hiszen előbb is arccal a földnek estem, mondhatni rögtön Földanya lábai elé.

Miközben a jó kis szilvapálinkámat hörpöltem, valami szokatlan hang ütötte meg a fülemet. Eddig csak az énekesmadarak csicsergését, a fakopácsok kalapálását, a kakukkok kakukkolását, a fák és bokrok susogását hallottam. De a levegőt megrezgető természeti zenék közé új dallamok vegyültek. Hegedű. Hárfa. Dob. Fuvola. Énekszó. De az énekszó olyan mennyei volt, mintha az angyalok kórusa szállt volna a földre.

Mint akinek tűt böktek a fenekébe azonnal felpattantam. Pillanatokig hegyeztem a fülemet, hogy rájöjjek, honnan jön a hang és amint rájöttem, a nyomába eredtem. Úgy éreztem, ha nem tudom meg kik zenélnek idefent, vagy honnan jön a hang, véget ér az életem.

Csak néhány métert kellett bóklásznom a susnyásban, mikor úgy hallottam, most már alig egy karnyújtásnyira van a mágikus zene forrása. Széthúztam az arcom elől kilátást takaró fenyőket, és amit megpillantottam az annak a jele volt, hogy komolyan bevertem a fejemet. Egy fényes tisztáson, köveken ült körbe egy tündérkompánia. Zöldes-barna bőrszínűk volt, ruha alig fedte el kebleiket és hosszú barna, szőke és fekete hajuk a földig ért. Némelyiknek még szárnya is volt. A kő kör szélén ült a hegedűs, a hárfás, a dobos és a fuvolás. Mind gyönyörűek és igézőek voltak, pont olyan mesések, mint a könyvek lapjain. Ők fogták közre középen az énekest, és aki háttal állt nekem, de tündérlétére legalább két és fél méter magas volt és még szárnyai is voltak. Annyira kíváncsi volnék az arcára. Ha ez álom vagy illúzió, miért ne mehetnék oda és nézhetném meg?

-          Mert nem teheted be ide a lábadat Mihai Grigorescu. – szólalt meg valószínűleg az, aki énekelt, mert az isteni dal abbamaradt és összerezzentem az ijedtségtől. Még csak nem is az ijesztett meg, hogy olvasnak a gondolataimban, hanem hogy úgy éreztem magamat, mint egy kisfiú, akit kukkoláson kaptak.

-          Nagyon sajnálom kedves kisasszonyok, hogy megzavartam Önöket, bocsássanak meg. – már sarkon is fordultam, hogy eltűnjek.

-          Várj Mihai Grigorescu. Ez egyszer kivételt teszünk. Gyere csak ide!

Engedelmeskedve a felsőbb hatalomnak, és mert egy hölgy kérte, minden bátorságomat összeszedtem és beléptem a tündérszentélybe. Megálltam a tündér háta mögött.

-          Jöjj elém, hadd lássam az arcodat, vagy tán a hátammal kívánsz beszélni? – sűrű bocsánatkérések közepette a tündér elé siettem, miközben illedelmesen odabiccentettem a többieknek.

Erre nem számítottam. A hatalmas tündér felemelte a földre szegezett tekintetét és olyan tökéletes volt az arca, amilyet életemben nem látottam és kék színű szemei úgy csillogtak, mint a gyémántok. Vörös haja földig ért és átlátszó zöld ruhája szinte semmit sem takart bájaiból. Azt hittem, menten elájulok.

-          Megint azért jöttél, hogy kivágd a fáinkat? Hát nem volt elég? Nem ontottad ki még elégszer a Földanya vérét?

-          De hát nem az én kívánságomra történik. Én csak feladatot teljesítek és kijelölöm az alkalmas területet.

-          Azt hiszed ez mentség? És mit tudsz te arról, mely fákat lehet kivágni és melyeket nem? Tán tudsz hozzájuk beszélni, hogy megállapítsd életerősek-e és egészségesek, hogy akarnak-e még élni? Nem Mihai, nem tudsz velük beszélni, de mi igen. És előre sír az egész hegység, amikor te beteszed ide a lábadat. De tudd meg, ha őket kipusztítod, azzal a mi élőhelyünket is elveszed, és ha mi meghalunk, akkor nem lesz több madárcsicsergés, sem susogás, sem varázslatos zene, amely az utazók fülébe jut és megihleti őket.

-          Mit vársz, mit tegyek? Te hatalmasabb vagy, mint én! Akadályozd meg őket!

-          Hát még mindig nem érted Mihai? Az a Te világod, ez az enyém. Mi nem harcolunk. Mi csak zenélünk és énekelünk, hogy mozgásban tartsuk a földet és az erdőt. Hogy az utazókat megihlessük, akik aztán mesekönyveket és regényeket írnak rólunk vagy csodálatos képeket festenek. Harcolni értünk neked kell, a saját síkodon.

-          Már értem. Bocsásd meg tudatlanságomat és hogy nem vettem rólatok tudomást. Ígérem, soha többé nem veszek részt a fák kivágásában. Felmondok.

A szépség elmosolyodott, mint aki azt kapta, amit hallani akart. Tett felém egy lépést, és meghajolt. Szájon csókolt és akkor rájöttem, ez volt életem egész értelme, ezért kellett élnem, hogy ez a nap eljöhessen. Az csók volt a múltam, a jelenem és a jövőm. Szerelmes lettem.

 

Kinyitottam a szememet. A földön feküdtem és egy vastag gyökér nyomta a halántékomat. Felültem. Ugyanott voltam, ahol előbb elestem. Csak nem? Tán álom lett volna, amit előbb átéltem? Nem hallottam tündéri énekszót, csak a madarakat, és a fák, az erdő susogását, dallamát. De mégis olyan szerelmet éreztem, amihez foghatót még sohasem. Szerelmes lettem az erdőbe. A tündérbe. A muzsikába.

 

               Gratulálunk a pályázóknak!

 

 

„Muzsikál az erdő” 2016-os Irodalmi Pályázatának díjazottjai (ABC sorrendben)

Eredményhirdetés 2016. július 9-én 15.00-tól Galyatetőn

 

A zsűri tagjai:

Győrffy Ákos, költő, a zsúri elnöke

Vasvári Csaba, színművész

Matúz Viktória, a Muzsikál az Erdő Alapítvány titkára

 

-felnőtt vers kategória: 

Botos Ferenc: Őszi szonáta (haikuk)

                                               Székely Éva: Sestina egy tavaszi kirándulásról

                                               Sánduly Lajos: Erdő felett felhő neszez

 

 

 

- próza/mese felnőtt kategória:

 Szávai Attila: Zsófi és az évgyűrű

                                                Szabó Tamara: A zenélő rózsabokor

                                                Szép Györgyi: Gyógyít az erdő és a muzsikaszó

 

 

 

- mese-gyerek kategória:    

 Czillinger Hanna: A kék kincs

 A zentai 4.c osztály tanulói (7 gyerek meséje)

                                                Kocsis Balázs: Madármama meséje

 

 

- dráma/novella felnőtt kategória:  

                                                  Kovács Sándor: Emlékidéző képek

                                                  Vágó Ádám: Regélő ének

   Balogh Orsolya: Az erdő mélyének éneke

                                               

                                                 

 

Gratulálunk a pályázóknak!
Várunk szeretettel mindenkit a „Muzsikál az erdő” rendezvényein!

 

Jókai Anna, Kossuth Nagydíjas írónő védnökségével

 

A Muzsikál az Erdő Alapítvány irodalmi pályázatot hirdet a Muzsikál az erdő” 2016 évi rendezvénysorozatának alkalmából.

Várjuk minden olyan magyarországi vagy határon túl élő magyar alkotó pályázatát, akinek alkotásai összhangban állnak a rendezvénysorozat szellemiségével.

A „Muzsikál az erdő” alapgondolata a természeti környezettel való harmonikus együttélés megvalósíthatóságának, s ezen harmónia fenntarthatóságának hitéből táplálkozik.

„Hosszú távon fenntartható, boldog emberi lét csak a természettel harmóniában képzelhető el. Hitünk szerint ez csak úgy valósulhat meg, ha életünk négy legfontosabb dimenzióját – társadalom, gazdaság, környezet, művészetek – összehangoljuk, harmonizáljuk.”

A „Muzsikál az erdő” rendezvénysorozat fő céljai: a klasszikus zene, az irodalom, a kultúra támogatása, az egészséges életmód népszerűsítése, a helyi természeti és kulturális értékek, az erdő védelme, a környezettudatos életmód népszerűsítése, a fenntarthatóságra nevelés, a helyi közösségek építése a művészet, az erdő és a zene erejével. A kilencnapos rendezvénysorozat minden nap más-más település köré szerveződik, ahol a céloknak megfelelő programok kapcsolódnak egymáshoz. Szeretnénk, ha az ide látogatók új impulzusokat meríthetnének természeti környezetünk és kultúránk megismeréséhez.

Két életkori kategóriában lehet pályázni:

1.      felnőttek:

Olyan irodalmi alkotásokat várunk, amelyekben megjelenik az erdő és a zene kapcsolata. Az irodalmi alkotások műneme és műfaja szabadon választható. Terjedelmi korlát lírai mű esetén 2 oldal, epika esetén 10, dráma esetén 50 oldal 12-es betűmérettel, másfeles sorközzel.

2.      gyermekek: 8 -14 éves korig.

A gyermekektől meséket várunk max. 3 oldal terjedelemben. A témát a „Muzsikál az erdő” 2015-ös gyermekrajz pályázatának 3 díjazott alkotása adja. A pályázók választhatnak, hogy egy vagy akár mindhárom rajzot belefűzik a meséjükbe, ötletet merítenek belőlük.

Gyermekrajzok letöltése

A 2015-ös " Muzsikál az erdő" Gyermekrajzpályázat helyezettjei:
Bakos Máté (Gyömrő), 1. helyezett, 11 éves
Szűcs Rozina (Ecséd), 2. helyezett, 4 éves
Magyari Márk (Berettyóújfalu), különdíjas, 10 éves
 

Egy pályázó egy pályaművel jelentkezhet. Az alkotásokat e-mailben, csatolt file-ként world dokumentum formájában kérjük beküldeni. e-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it..

 

A file név tartalmazza a szerző nevét és a mű címét pl.: Kiss János „Zene” című műve esetében: kissjanos.zene. Minden alkotó köteles mellékelni egy címjegyzéket, ami tartalmazza az alkotó nevét, címét, e-mail postafiókját, telefonos elérhetőségét.

A nevezési díjmentes.

 

Pályázati lap letöltése

 

A művek beküldési határideje: 2016. június 1.

A pályaműveket szakmai zsűri bírálja el.

A zsűri elnöke: Győrffy Ákos

Tagjai: Vasvári Csaba, Matúz Viktória

Díjazás:         

Wellnes hétvégék, értékes tárgyjutalmak.

Az első három helyezett mű előadásra kerül a „Muzsikál az erdő” – Mátrai Művészeti Napok záró rendezvényén, 2016. július 10-én, valamint megjelenik az Erdészeti lapok és a Mi erdőnk című folyóiratok honlapján, illetve a www.litera.hu irodalmi portálon.

 

Az arra érdemes alkotások elhangoznak a „Muzsikál az erdő” - Mátrai Művészeti Napok, illetve a „Muzsikál az erdő” az ország egyéb régióiban szervezett rendezvényein, valamint közzétesszük azokat honlapunkon.

 

Az eredményeket közzétesszük honlapunkon, várhatóan 2016. június 30-án.

 

 

Információ:    Vasvári Csaba, Matúz Viktória

 This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Muzsikál az erdő

2015

Az Irodalmi Pályázat helyezett alkotói

(A hivatkozásokra kattintva elolvashatja a műveket)

Felnőtt kategória

Próza

1.      Friedler Magdolna (Budapest)

2.      Szili István (Székesfehérvár)

3.      Deme László (Budapest)

Különdíj: Győri Orsolya (Budapest)

Vers

1.      Tokai Tamás (Orosháza)

2.      Sinkó Adrienn (Kőszeg)

3.      Csata Ernő (Marosvásárhely, Erdély)

 

Gyermek kategória

1.      Lugosi Csenge (Zalaszántó)

2.      Tóth Kamilla (Budapest)

3.      Szabó Sára (Pápa)

 

„Muzsikál az erdő” különdíjasa

Dr. Kovács Katalin (Kecskemét)

Jókai Anna, Kossuth Nagydíjas írónő védnökségével

A Muzsikál az Erdő Alapítvány irodalmi pályázatot hirdet a Muzsikál az erdő”2015 évi rendezvénysorozatának alkalmából.

Várjuk minden olyan magyarországi vagy határon túl élő magyar alkotó pályázatát, akinek alkotásai összhangban állnak a rendezvénysorozat szellemiségével.

A „Muzsikál az erdő” alapgondolata a természeti környezettel való harmonikus együttélés megvalósíthatóságának, s ezen harmónia fenntarthatóságának hitéből táplálkozik.

„Hosszú távon fenntartható, boldog emberi lét csak a természettel harmóniában képzelhető el. Hitünk szerint ez csak úgy valósulhat meg, ha életünk négy legfontosabb dimenzióját – társadalom, gazdaság, környezet, művészetek – összehangoljuk, harmonizáljuk.”

A „Muzsikál az erdő” rendezvénysorozat fő céljai: a klasszikus zene, az irodalom, a kultúra támogatása, az egészséges életmód népszerűsítése, a helyi természeti és kulturális értékek, az erdő védelme, a környezettudatos életmód népszerűsítése, a fenntarthatóságra nevelés, a helyi közösségek építése a művészet, az erdő és a zene erejével. A kilencnapos rendezvénysorozat minden nap más-más település köré szerveződik, ahol a céloknak megfelelő programok kapcsolódnak egymáshoz. Szeretnénk, ha az ide látogatók új impulzusokat meríthetnének természeti környezetünk és kultúránk megismeréséhez.

Olyan irodalmi alkotásokat várunk tehát, amelyekben megjelenik az erdő és a zene kapcsolata. Az irodalmi alkotások műneme és műfaja szabadon választható. Terjedelmi korlát lírai mű esetén 2 oldal, epika esetén 10, dráma esetén 50 oldal 12-es betűmérettel, másfeles sorközzel.

Két életkori kategóriában lehet pályázni:

1.      gyermekek: 8 -14 éves korig

2.      felnőttek

Egy pályázó egy pályaművel jelentkezhet. Az alkotásokat e-mailben, csatolt file-ként world dokumentum formájában kérjük beküldeni. e-mail: This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it..

A file név tartalmazza a szerző nevét és a mű címét pl.: Kiss János „Zene” című műve esetében: kissjanos.zene. Minden alkotó köteles mellékelni egy címjegyzéket, ami tartalmazza az alkotó nevét, címét, e-mail postafiókját, telefonos elérhetőségét.

A művek beküldési határideje: 2015. május 25.

A pályaműveket szakmai zsűri bírálja el.

A zsűri elnöke: Jókai Anna

Tagjai: Matúz Viktória, Győrffy Ákos, Vasvári Csaba.

Díjazás:         

Wellnes hétvégék, értékes tárgy- és pénzjutalmak.

Az első három helyezett mű előadásra kerül a zárórendezvényen, 2015. július 5-én, valamint megjelenik az Erdészeti lapok és a Mi erdőnk című folyóiratok honlapján, illetve a www.litera.hu irodalmi portálon.

Az arra érdemes alkotások elhangoznak a „Muzsikál az erdő” - Mátrai Művészeti Napok, illetve a „Muzsikál az erdő” az ország egyéb régióiban szervezett rendezvényein, valamint közzétesszük azokat honlapunkon.

Az eredményeket közzétesszük honlapunkon, várhatóan 2015. június 25-én.

Információ:    Vasvári Csaba, Matúz Viktória

 This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.